Ma reggel kicsit még kómásan, de idipapi hívására idimami rohant át a babaházba — és amit ott látott, az egyszerre volt szívmelengető és reményt adó… 
Jackob, aki eddig sosem tűrt meg maga mellett más kutyát, az éjszaka folyamán – amíg mi egy kicsit próbáltunk pihenni – kimászott a ketrecéből, és odakúszott Rexhez.
Oda bújt hozzá, odadugta a kis fejét, és úgy pihentek együtt… 
Mintha érezték volna egymás fájdalmát. Mintha Jackob tudta volna, hogy Rex most ugyanúgy beteg, mint ő. 
Gyorsan rendet raktunk, idimami feltakarított, felmosott, idipapi pedig közben tartotta Rexet, aki még nem tud mozdulni. 
Jackob végre ivott is, elég sokat — ez már önmagában nagy öröm! Enni még nem kért, de bízunk benne, hogy holnapra az is menni fog.
Mindketten megkapták a gyógyszereiket, és Rex természetesen jóízűen teleette a pocakját 
Már annak is örülünk, hogy volt széklete, és próbál felkelni. Ezek apró, de nagyon biztató jelek!
Az első három nap a legkritikusabb — ezt mondta az orvosunk is — és ők még csak tegnap kezdték el a kezelést.
Rex, a mi öreg kis hősünk 
Német juhász jellegű, rossz körülmények közül lett mentve. Sajnos csípőproblémái is voltak, és most gerincsérvvel is küzd. Nincs műthető állapotban…
Idős már, 15 éves. Alig lát, és szinte teljesen süket — mindezt annak a „gazdának” köszönheti, akinek valaha hinnie kellett volna benne. 
De mi nem adjuk fel értük.
Mi küzdünk — szívvel, lélekkel, mindennel, amink van.
Mert számunkra ők most a legfontosabbak. Ők a mi gyermekeink. 
