23-án délelőtt egy autó állt meg a kapunk előtt. Nem vártunk senkit…
Idipapi lement, és ami ott fogadta, arra tényleg álmunkban sem számítottunk.
Két fiatal ember állt a kapuban. Őszintén szólva nem tudtuk, kik ők. Adományt hoztak – a cicáinknak és a kutyusainknak 
És ahogy beszélgetni kezdtek, lassan kiderült: ők nem „akárkik”.
Félreértés ne essék…
Ők azok az emberek, akiktől sokan félnek. Akiktől sokan tartanak.
Pedig a valóság egészen más: érző lelkű, állatszerető emberek, pont olyanok, mint bárki más.
Akiknek a munkájuk, nem „csak egy” munka 
És ami igazán különlegessé tette ezt a pillanatot:
hivatalos személyként, civil emberként gondoltak ránk. időt szántak ránk. eljöttek hozzánk.Nem az adomány volt a lényeg.
Hanem az, hogy mellettünk állnak.
Hogy ők is úgy látják: amit mi teszünk a mentettjeinkért, annak értelme van.
Hogy nem szabad feladnunk.
A szavaik… a jelenlétük…
Olyan erőt adtak, amit szavakkal nehéz leírni. 
Azt mondták, nem kötelező posztolni róla – de ezt az érzést nem tudjuk magunkban tartani.
Mert néha egy ilyen találkozás többet ér bárminél.
Hit, megerősítés, kapaszkodó.
Szívből köszönjük.
Többet adtak, mint gondolták. 
