Picur maga a csoda. 
Annyi időn keresztül próbáltuk megfogni.
Annyi támadás, annyi menekülés…
Hol eltűnt a bozótban, hol az autók elé rohant kétségbeesetten.
Mindig csak futott. Mindig csak félt. 
És most…
már biztonságban van. 
És ami ezután történt… arra talán mi sem számítottunk.
Amikor meglátja Idimamit, odabújik.
Kéri a simogatást.
Kéri a szeretetet. 
Az a kutyus, aki nem engedett senkit 5 méteren belül magához…
most önként hajtja a fejét a kézbe.
Nagyon hamar megértette, hogy itt már nem kell menekülni.
Itt nem bántják.
Itt vigyáznak rá.
A picurkái? 
Állandóan éhesek, gyönyörűen fejlődnek, erősödnek napról napra.
És Picur… hát ő egy igazi anya.
Addig nem eszik, amíg a kicsik jól nem laktak.
Hiába kap külön tálkát.
Hiába biztatjuk.
Először a babák. Mindig.
Amíg Idimami ott van velük, Picur csak a simogatást kéri.
Mintha bepótolná mindazt, amit eddig soha nem kapott meg.
Félelemből bizalom.
Menekülésből bújás.
Kétségbeesésből remény.
Ezért csináljuk.
Ezért nem adjuk fel.
Picur és a picurkák most már biztonságban vannak.
És ez a legfontosabb. 
