Léna egész éjszaka nyugodtan pihent. 
Éjjel már megszomjazott, kapott egy kis vizet, de még óvatosak vagyunk – minden lépést figyelemmel teszünk meg, hiszen most még minden apróság számít.
Hajnalban Idimami akárhányszor ránézett, Léna mindig felemelte a kis fejét, és visszanézett rá. 
Mintha csak azt mondta volna: „Itt vagyok… jól vagyok.”
Már most próbálkozik a farkincájával is, egyre többet csóvál 
Nem érti még, mi történt vele, de egyre boldogabb, egyre felszabadultabb.
Most még nem hajlandó elmozdulni a helyéről – felállítottuk, próbáltuk finoman kicsalogatni, de ő határozottan úgy döntött:
neki most itt jó.A melegben, a pihe-puha ágyikójában, biztonságban. 
Kétóránként kap enni, apró adagokban, mert a gyomrát még nem terhelhetjük meg. A beleknek idő kell, hogy visszaálljanak – hatalmas műtéten van túl. 
Itatni is Idimami itatja folyamatosan, mert a kisasszony egyelőre nem sétál, és most ez teljesen rendben van.
Nem lustaság ez…
Ez az első igazi megnyugvás érzése.
Az, amikor egy lélek végre elhiszi, hogy nincs több fájdalom, nincs több veszély.
Kapja a gyógyszereit, és napról napra egyre jobban oldódik. 
Mi pedig hálás szívvel köszönjük mindenkinek, aki velünk együtt szorít Léna teljes felépüléséért.
A szeretet most is dolgozik.
