Este hét óra körül a kutyáink szokatlanul hevesen ugattak.
Ismerjük őket… tudtuk, hogy valami nincs rendben. 
Ildipapi azonnal lerohant a kapuhoz megnézni, mi történik.
És ott ült a kapunk előtt egy kutyus. 
Délután már láttuk őt az úton egy család mögött sétálni. Itt ez sajnos „szokás”: a kutyák szabadon mennek a gazdák után. Ha pedig valaki rákérdez, gyakran az a válasz:
„nem az én kutyám.”
Most viszont egyedül volt.
A kapunk előtt ült. 
A mieink „tomboltak”, hiszen nem tudták, ki az idegen
Ildipapi kiment hozzá, de amikor megpróbálta megfogni, a kutyus elszaladt. Ő pedig rohant utána. 
Az utca végén egy elhagyatott, romos épületbe menekült be.
Ott végül sikerült megtalálni és megfogni. 
A menhelyhez hozta, Idimami vitte a chipolvasót.
Chip nem volt benne. 
Ott álltunk egy újabb kutyával a kezünkben…
Helyünk nincs.
Erőnk alig.
Anyagilag a határainkon túl vagyunk. 
Mégsem tudtuk visszaengedni az utcára.
Ildipapi gyorsan telefonált, és egy kedves ismerősünk – akinek ezúton is végtelenül hálásak vagyunk 
– vállalta, hogy ideiglenesen elhelyezi. A nevét szándékosan nem írjuk ki.
– vállalta, hogy ideiglenesen elhelyezi. A nevét szándékosan nem írjuk ki. A kutyus nagyon szökős, ezért biztonsági okokból hosszú láncra kellett kötni ideiglenesen, amíg a megfelelő, biztonságos elhelyezése meg nem oldódik. Ez átmeneti megoldás, kizárólag azért, hogy ne kerüljön ismét veszélybe.
Természetesen:
oltatjuk chippeltetjük ivartalaníttatjuk minden ellátását mi finanszírozzukMert hiába nincs már helyünk…
hiába nem bírjuk már…
egy életet nem tudunk magára hagyni.
De ki kell mondanunk:
ez így nem mehet tovább.
Jelenleg már egyetlen kölyökkutyát sem tudnánk elhelyezni.
Minden ilyen helyzet az összeomlás szélére sodor minket.
Hálás szívvel köszönjük annak, aki most segített.
És reméljük, egyszer eljutunk oda, hogy nem mindig a civileknek kell az utolsó pillanatban közbelépniük.
Mert minden élet számít. 
És mi addig megyünk, amíg bírjuk.
